Nő a liftben, azaz kell, legyen egy kijárat

Posted By on February 12, 2013

Néhány napja el vagyok bizonytalanodva, ha beszállok a liftbe. Eddig nem volt vele problémám, de most komolyan frusztrált lettem.
woman at elevatorAki liftes házban lakik, annak mind-mind van egy liftes története. Nekem az egyik legemlékezetesebb egy – meg nem erősített információ szerint – titkosnak mondott rendőrhöz fűződik. (Azóta már börtönőr is költözött a házba, de vele más élményeim vannak. Liftes nincs.) Az emberek többsége, aki nem arra használja a liftet, hogy magányát enyhítse a véletlen találkozásokkal, többnyire egyedül szeret liftezni. Vagy a szűk családjával. Mindemellett én tipikusan nem az vagyok, aki ilyen-olyan ürüggyel inkább nem száll be a liftbe, ha már valaki teret nyert benne, mert mire újra feltalál  a lift a felhőkarcoló tetejére, addigra lekésem az éppen még beérek, ha nem engedem - zebraláthatáron kívül - 50 alá az autót  történéseket.  (Igen, panorámás lakásunk van, áruljuk. De csak a jegyeket az erkélyünkre az augusztus 20-i tűzijátékra  - mert minket már kevésbé hoz tűzbe, ha este tízkor, ne adj isten éjfélkor, robbantgatnak a közelünkben.) Tehát ha beférek – és igyekszem alakom puhább részeit úgy formálni, hogy beférjek  -, én beszállok. Van, hogy előtte veszek egy mélyebb levegőt, hogy kibírjam lélegzet nélkül, míg leérünk, mert önkéntes tevékenységeim egyike, hogy vitálkapacitásom növesztésével támogatom a drága a vezetékes víz, becsüljük meg! értékrendszerben élő lakótársaink nemes cselekedetét.

Na, egyszer épp így rohanásban voltam, mikor fullpanorámás lakással rendelkező fölső szomszédaim már hárman is reménykedtek, hogy intim szférájukat nem zavarja meg majd senki a liftben, és hát, de. A lift megállt. Nekik is, nekem is. Mikor kinyílt az ajtó, a kint lévő és a bent lévők is méregették egymást egy másodpercig. Mondhatni, meg is merevedtem egy villanásnyira, hogy osztoznom kell a korlátozott oxigénmennyiségen, míg leérek, de túlélő típus vagyok, hopsz, beszökelltem hát.

És hát, túl sok amerikai filmet néztem vagy mi, de eltévesztettem a szokást. Beléptem, és rögvest hátat fordítottam  a titkosrendőrnek, mert – (most más választásom nem lévén) a történet érdekében nyilvánosságra kell hoznom – a következő értekezésem épp az ajtók karcolásainak fragmentációiról írom, ez pedig egy kihagyhatatlan alkalom a liftajtók empirikus analizálására. Én így, megnyugodva szállok alá a mélybe, mikor megszólal mögöttem (artikulációját nem teljes mértékben kihasználva) mély hangon a társasháztársam:

elevator2„Nem fél, hogy hátba támadják?” – na, gondoltam – ütött, ha nem is az utolsó …, de a verőerem látványosan -, épp egy rendőrtől féljek? (Úr isten, döbbentem rá jóval később az események után, mennyi története lehet, ha engem így figyelmeztet! Tiszta jóakaratból. Mert mi másból?)

De mi van? Mit akar? Ráncoltam alvástól frissen vasalt homlokomat. Gyorsan elemeztem a helyzetet: én zavarban lévén, lesütött szemmel beálltam a liftbe, aztán megfordultam arccal az ajtó fele, mint az amerikás filmekben, hogy senkivel ne konfrontálódjon aurám. Ám nálunk nem így szokás. Álmos voltam, vagy  csak álmodoztam és nem figyeltem, de nálunk az a szokás, hogy félkört alkotva, a kijárat részt szabadon hagyva igyekszünk egymás szemét kerülni, a padlót vagy a plafont nézni, esetleg a liftkijelzőt, ha épp nem akarunk bájcsevegni. De hátat – úgy egészen – nem nagyon fordítunk. Ám mentségemre legyen mondva, nem udvariatlan akartam lenni – pláne nem egy szervvel -, de nem volt annyi hely, hogy face-to-face kontaktban ne éreztem volna orrán-száján szabaduló páráját. Ám mire a kérdésre megfagyott volna bennem teljesen a vér, leértünk, és gyorsan csak annyit válaszoltam úgy bagivalisan rámosolyogva, hogy„nem”  - és menekültem zakatoló szívvel a hozzám legközelebb eső, egyetlen, jelen esetben vészkijárattá avanzsálódott” ajtón át. És beláttam: Micimackónak igaza van, a bejáratok jók, de a kijáratok rendkívül szűkösek.

A minap azonban hirtelen rádöbbentem, hogy a liftek ajtórendszeréről alkotott multiopcionalitás képzete valami általános emberi tapasztalat lehet a ráción túl. Ehhez a felismeréshez pedig a tévé segített hozzá. Töredelmesen bevallom, szeretem a tévét, bár szinte sosem nézem. Ez itt lehetne egy sznob értelmiségi mondata, de ez most nem az. A készülék ugyanis sokáig a panel sokfunkciós, dolgozónappali-vendégjátékszobájában éldegélt, mikor úgy éreztük, átvette a gyerekek ideje fölötti uralmat. Úgyhogy átkerült egy gyerekek számára misztikusabb helyre, ahova azonban korlátozottan beengedjük őket. Ekkor – nem kellőképpen megfontolt szülői döntéstől vezérelve – egyedül nézhetik a Minimaxot, mert addig biztos nem akarnak kérdezni semmit, és mi is kicsit haladhatunk a másfajta kötelezettségeinkkel. A tévé tehát nagyon is tud barát lenni. Ha már az összes játékot eljátszották, nézhetik a Minit.

De már nem. Épp beléptem ugyanis valamiért a hipnotizőr által uralt egységbe, ahol gyermekeim mozdulatlanul ültek, mikor sompolygásom kellős közepén meghallok egy mondatot a rajzfilmből. Láthatatlanságomból azonnal energiakisüléssé transzformálódtam, és ezt mondtam:

„Kapcsold inkább át a Spektrumra!”  Ezt tudtam csak kinyögni, amikor a rajzfilmben egy férfihang ezzel szélesítette gyerekeim ismereteit: „A nők még a liftből sem találják a kijáratot”.

Ezóta tétovázom a liftben. Bámulom az ajtót, hogy jó fele megyek-e, ha ki akarok szállni. Lehet, hogy az, amin bejöttem, nem válik kijárattá, ha újra átlépem a küszöböt, mert a kintben leszek benn, így a bejárat engem sosem enged ki, mert mindig a kintbe megyek be.

Itt vagyok hát a Mátrixban, és sosem mehetek ki a kintbe, mert akkor is csak bent leszek a kintben.

About the author

Comments

Comments are closed.