Gyökerek

Posted By on February 21, 2013

teacher_cartoon2Mááááááris? – ütött belém, mikor Janka közölte velem, hogy nem szereti a történelmet. Ez azért is volt meglepő, mert lányomnak olyan tanítója van, hogy egy ideig azon sakkoztam, Kevend hogy kerülhetne majd hozzá. De be kellett látnom – a megváltozott iskoláztatási szabályok miatt –, sehogy.  Janka határozott kijelentése azért is volt foglalkozást igénylő gondolat, mert úgy jött haza az iskolából, hogy magától (!) elmesélte: a tanító néni felvételről lejátszotta Kossuth szegedi beszédét, és még valami mást is…  A többcsatornás bevitelben tehát hibát nem találni. Megkapnak mindent, a tanító néni nem sajnálja az energiát a gyerekektől.

Janka negyedikes, így tantárgyilag még nem tanulnak történelmet. Azt azonban nem mondhatnám, hogy hon- és népismeretet sem, mert a negyedikes olvasókönyv egy része (A haza minden előtt) felvillant történelmi képeket: Rákóczit még ki sem hevertük, mikor talpra ugrat minket Petőfi  a negyvennyolcasokkal. Én ezt itthon némi gitártépéssel is motiválom, mert úgy azért mégiscsak átjön. Mit tegyünk? Egyelőre Kalapács lemosta Sinkovitsot. Tegnap tehát esküdtünk, esküdtünk, ma meg Kossuth jött az adóslevéllel, a váltójával, és kérdi: „akad-e egy fia a hazának, ki hazája szabadságáért vérét és életét feláldozni kész ne volna”  – ha már így talpra ugrottunk tegnap, ma ember legyen a talpán, aki egy nagy tömeg kellős közepén különvéleményen lenne. No, eleddig tehát még semmi okot nem találtam, hogy ne szeressük a szívdobogást, a  történelmet.

jarom2Mi lehet a baj, kérdem hát egy majd’ „elárvult nemzet” honleányaként, ahogy tanulmányozom a könyvben a szöveget. Tartalomelemző szoftverem gyorsan  ráeresztettem, s két fő kategóriába soroltam a szavakat. A másikból kitalálható az egyik, ugyanis a másik kategóriám a „nem hétköznapi szavaink, metaforáink, kifejezéseink” lett, például: honvédtoborzó, nemzetőr, szószék, Szeged, mint az „elárvult haza oszlopa”, kishitűek, „a magyar nemzet napjai meg vannak számlálva”, szolgaság járma, „hazámat védeni fogom, míg karomat felemelhetem”, hajadonfővel, fáklyászene, karvezetők.

Nekifogtunk. Felváltva a férjemmel. Csodálatos googlejármokat néztünk, közös metaforaoldást végeztünk a kineziológus bevonásának megelőzése érdekében, ugyanis a lábjegyzetekre és a megfelelő illusztrálásra nem maradt hely a könyvben, annál nagyobb viszont a tanári szabadságnak – még hogy az csak 10% lenne? Valami számolási hiba lesz itt, ha a tankönyvek hasonlóak maradnak, mert itt legalább 70%-ban alkothat a tanár. Szárnyalhat szabadon, hogy mindezt hogy dolgoztatja fel a gyerekekkel úgy, hogy az le is horgonyozzon a mentális lexikonában, és később előkereshető, aktiválható legyen.

Az előzőekből kiderülhetett tehát, nincs kétségem, hogy az iskolában ne beszélték volna meg ezek nagy részét, ám ennyi „időtlen” szó és kifejezés nem ugrik csak úgy be kis alsósaink fejébe egy rövid, „műveltségben túlzsúfolt” kontextus kedvéért, hacsak nem készül már tudatosan az egyetemi felvételire történelemből. Már ezt sem lehet elég korán kezdeni…

Mindenkinek van egy járma, az enyém …(az enyémet most nem árulom el).

De azt igen, miért is ugrottam most neki az írásnak. Van ugyanis egy különleges, közel 80 éves nagybátyám, akitől életmódtanácsokat is érdemes kérni, bár arra nem esküdnék meg, hogy a „magyar mix” receptjét elárulja-e a nem hozzátartozóknak. Erre én sem vagyok felhatalmazva, de egy biztos: az elixír a szűkebb családom birtokban van. Ő azonban ma nem e csodakeverékről, hanem a járomról jutott eszembe, és biztos vagyok benne, sosem gondolta, hogy bele fog egyszer kerülni a virtuális térbe. De már késő, megtörtént.

Évekkel ezelőtt, a nővérem esküvőjekor történt, hogy mi öten, „gyerekek” kaptunk tőle egy félembermagasságú, nehéz, papírba jól becsomagolt, inkább görbe, mint egyenes „rejtvényt”. „Majd otthon csomagoljátok ki” – hangzott az instrukció. Hazaértünk, felcipeltük, kibontottuk. Forgattuk és nézegettük. Azt tudtuk, hogy ennek szimbolikus jelentése van. Nagy, nehéz, fából készült, szálkamentesített és fényesre lakkozott hámfát tartottunk a kezünkben.

A 11-es az a darab

A 11-es az a darab

Találgattuk, miért kaptuk, nézegettük, hova illene a lakásba, mégiscsak „csináltatták” nekünk, direkt. Egy személyes ajándék nem kerülhet a „többi” közé. Próbáltunk neki funkciót is találni a lakásban: a két végére virágcserepet lógathatunk…, de hova akasszuk fel? Így halt el ez az ötlet. Feltesszük a falra! Mmmmmmm. Ide nem fér, oda nem illik (nem mintha ez utóbbi oly’ meghatározó szerepet játszana egyelőre, de az is kialakul, mire eljön az ideje). A „hovatevésnél” azonban izgalmasabb volt, hogy ki mit gondol, miért kaptuk. És megszületett a „megoldás” - bár utólag kiderült, hogy a „szerző nem erre gondolt”: de mi teremtettünk neki kontextust. A hámfa arra emlékeztet majd minket: „Mi nem sz*runk a hámfára.” „Mert aki húz, annál feszül az istráng, kiszalad a hámfa a ló fara alól, halad a munka és nincs hosszú megállás.”

A megoldás megvan tehát, a családi értékek egyértelműek, az örökség pedig adott: a gyökereink. Ezt kell feldolgoznunk. A tankönyveinkben és a zsigereinkben is.

About the author

Comments

Comments are closed.