A/z sz/elektív mutizmus fáj, avagy a bent rekedt szó kirekeszt

Posted By on January 29, 2013

mutismOviból hazafele, este fürdéskor vagy néha az ágyban altatáskor Kevenddel megbeszéljük a napot. Ha nagyon el akar valamit mondani, akkor kezdhetem én, hogy ő utána mondhassa. Így udvariaskodik (azt egyébként nagyon tud  - hagyja, hogy megcsináljak helyette dolgokat) : “Na, kezdd Te, mi volt a munkázással?” Kérdezget, de nem túl sokat, nehogy elfáradjak a sok beszédben, és átvehesse a szót. A mesélésnek azonban az ágyban időkorlátja van (tudom, ez csúnyán hangzik, hogy nem hagyom a gyereket kellőképp kibontakozni, de többnyire….hmmmmm, inkább meg sem mondom, hány órakor jut eszébe, hogy valamit még elfelejtett elmondani nekem). A nap történeteinek tehát bizonyos határokat kell szabnom ilyenkor, mert “van még másik“. A “mese” végén tehát, én már alvást színlelve, újabb fontos közlendők előtt állok: anya, szomjas vagyok, anya pisilni kell, anya, csak még egy perc, anya, csak azt akarom mondani – no, az egy percből mára már három lett, így tanulgatjuk (az én káromra:), hogy mennyi is az a perc.

Ma azonban oviból hazafele kettesben voltunk, és belefogott: kivel játszott, mit – ilyesmi. Én már rutinos anyaként a másodszülöttet bizonyos tekintetben talán lazábban kezelem – azt hiszem, ez normális, s így bizony az is előfordul velem, hogy míg Janka összes ovistársát ismertem személyesen is, Kevend csoporttársaival nagyvonalúbb vagyok. G. a kedvenc, Z., aki a leggyorsabban fut, és D., akinek a vezetéknevét eddig nem tudtam. És egyébként sem sokat beszélt róla eddig, de ma különösen jól múlatták az időt. Érdekel minden, amit mond, kik a barátai, mit csinálnak, milyen érzései vannak, kivel hogy jön ki. Rögtön le is csaptam, hogy D. agyamban lehorgonyozhasson az őt megillető helyre:

“Milyen D.? Mi a vezetékneve?” kérdeztem. (A vezetéknév, keresztnév megkülönböztetésének nehézségét mostanában vettem észre nála, és “vérbeszédfejlesztőként” megragadtam az alkalmat, hogy kicsit rögzítsük a fogalmakat.)

“Azt nem tudom, mi a vezetékneve, nem mondja meg, titkolja a beszédet, és ez nem igazság!” -kiáltja kisfiam haraggal és tehetetlenséggel a hangjában, ökölbe szorítva kis kezét. Felkapom  a fejem (no, nem a “nem igazság” hallatán, mert ebben semmi  meglepő nincs az én családomban, ugyanis agyunk igazságérzet-központja túlfejlettnek mondható, már-már valóságellenesnek is) és visszakérdezek :

“Nem igazság?”

“Igen, titkolja a beszédet, hogy ne tudjuk, mit beszél, csak az óvónénikkel beszél, meg az anyukájával. De az óvónénikkel is suttog. Hiába kérdezzük, nem válaszol. De a múltkor megsúgta nekem, bölcsis korában hangosan beszélt.”

 

 











 

About the author

Comments

Leave a Reply

Please note: Comment moderation is currently enabled so there will be a delay between when you post your comment and when it shows up. Patience is a virtue; there is no need to re-submit your comment.

You must be logged in to post a comment.